Óhazából az Újhazába – A sziget (Dr. Szénégető Gábor)
Mintegy százhúsz év távlatából csupán kordokumentumok adnak tájékoztatást arról, hogy miután az óceánjáró hajók megérkeztek New Yorkba, a néptömegek, köztük a Gönczről elszármazottakkal, a kikötés helyéről, kisebb csoportokban – külön kompon, vagy uszályon utazva – jutottak be Ellis Islandre, a „Szövetségi Ellenőrző Állomásra” – amelyet sokáig neveztek a „Bevándorlók, de a Könnyek szigetének” is. Ahol a beszédes elnevezések ellenére, a magyar bevándorlók túlnyomó többségével udvariasan és tisztelettel bántak. Szinte hihetetlen, de a világ ezen része, egy alig egytized négyzetkilométeres szigetecske, amelyen hat évtized alatt 12 millió ember fordult meg. Az Egyesült Államok mai lakóinak csaknem a fele mondhatja el, hogy legalább egy felmenője itt lépett amerikai földre. A 19. század utolsó éveiben – Amerika kiemelt vonzása hatására – a szövetségi kormány úgy határozott, hogy a gyorsan növekvő számú bevándorló szervezett befogadására, ellenőrző állomást állít fel. Ezért, 1892-ben a New York-i úgynevezett Felső – Öbölben, a Szabadság – Szobornak helyet adó Szabadság – Sziget tőszomszédságában meghúzódó másik apró szigeten, Ellis Islanden nyitották meg ezt az intézményt az Európából érkező bevándorlók megszűrésére, regisztrálására, ahonnan pusztán abban az esetben bocsáttattak szabadon, ha a bevándorlási törvény követelményeinek maradéktalanul megfeleltek. Tény, hogy a gyakorlatban, a hatóságok az érkező bevándorlók mindössze két százalékát zárták ki a beutazásból. A kizárás leggyakoribb oka az volt, ha egy bevándorlónál közegészséget veszélyeztető fertőző betegséget diagnosztizáltak az orvosok, vagy a jogi ellenőr attól tartott, hogy a bevándorlóból közteher, vagy illegális bérmunkás lesz. A bevándorlási törvény passzusainak történő nem megfelelés esetében, a bevándorlók a helyben működő külön bíróság elé kerültek, és amennyiben a bíróság ítélete a visszautasításról szólt, az egyedüli járható út az amerikai kereskedelmi és munkaügyi miniszterhez címzett fellebbezés volt. Meglepő módon, az esetek döntő többségében – mintegy nyolcvan százalékban – a bevándorlás megtagadása elleni fellebbezések a kivándorlók javára kerültek elbírálásra. A jogorvoslati eljárások a szabályozás értelmében legfeljebb tíz nap alatt lefutottak, mely idő alatt az érdekeltek, Ellis Islanden ingyenes lakhatásban és ellátásban részesültek. Az intézmény sokáig az idegenekre mintaszerű épületegyüttes benyomását tette, hiszen az építkezés el volt látva minden elgondolható kellékkel, mely az Amerikába bevándorló helyzetének megkönnyítésére alkalmas volt. A leírások alapján, a hajókon frissen érkezők, egy jókora csarnokban néhány órát, de rosszabb években – akár a földön vagy szegényes batyujukon aludva – akár egy-két napot is vártak arra, hogy a bevándorlási tisztviselők meghallgassák őket. Ha egy bevándorló papírjai rendben voltak, és viszonylag jó egészségnek örvendett, az ellenőrzési folyamat 3 – 5 óra alatt véget ért. Az ellenőrzésekre az anyakönyvi helyiségben (Nagyterem) került sor. Az „Ellis Islandi vonalon” dolgozó orvosok a 20. század első éveire kiemelkedő tudásra, és tapasztalatra tettek szert, ezért a vizsgálatok 1907–re – a bevándorlási hullám csúcs időszakára – már rendkívül gyorssá váltak. Mindenekelőtt általános egészségi állapotukat vizsgálták, és megkérdezték tőlük, rendelkeznek-e annyi készpénzzel, 20-25 dollárral, amennyi az első hetekben elegendő a létfenntartásukhoz. Akinek még ennyije sem volt, vagy tébécésnek találták, netán testi fogyatékosnak minősítették (az érkezettek elhanyagolható százaléka esett ebbe a kategóriába), azt még az őt ideszállító hajóval visszazsuppolták az öreg földrészre. A bevándorolni szándékozóknak huszonkilenc kérdésre kellett felelniük, a jogi ellenőrök az eljárás során, a hajó – indulási kikötőjében kitöltött hajó „manifesztet” vették alapul. Ellis Islanden, a pénzváltó, a menetjegyiroda, a poggyász – fuvarozó, az úti eleségeket árusító bolt, és a bevándorlást közvetítő vállalatok ügynökségei is a bevándorlási hivatal közvetlen felügyelete alatt álltak, így biztosította az amerikai állam, hogy ameddig a bevándorlók a szigeten tartózkodtak, addig nem zsákmányolták ki őket. A korabeli leírások említést tesznek arról, hogy az óceánjárók első és másod osztályú utasai a bevándorlás szempontjából semmilyen ellenőrzésnek nem voltak alávetve – ehelyett ezek az utasok felületes ellenőrzést kaptak a hajók fedélzetén – így a hajókról közvetlenül Amerika bármely államába szabadon távozhattak. Az elmélet szerint, ha valaki megengedhette magának, hogy drága jegyet vásároljon, akkor jómódúnak számított, és kevésbé volt valószínű, hogy egészségügyi, vagy jogi okok miatt állami terhet rójon Amerikára. Az egykori magyar kivándorlók, soraik közt a kalandvágyó gönczi polgársággal, javarészt, New York kikötőjén keresztül, a „Cunard társasággal”, Ellis Islanden léptek be az Egyesült Államokba. Bár a dokumentumok szerint voltak olyanok is, akik célba vettek más városokat – köztük Boston, Philadelphia, Baltimore, San Francisco, New Orleans kikötőit – a „White Star”, a „Red Star”, a „Holland America” és a „Hamburg America Lines” óceánjáró gőzhajóin. Napjainkban az „Új Hazában”, az amerikai álom, az utazás, és a megérkezés történetének, az Ellis Islanden működő Nemzeti Bevándorlási Múzeum (National Immigration Museum) és Családtörténeti Központ (American Family Immigration History Center) állít emléket.
Cikk: Szénégető Gábor
Képi anyag: Arriving of immigrants in Ellis Island, New York, photo by Edwin Levick, c. 1905.; Ellis Island, 1905. / Nthe Immigration Station At Ellis Island In Upper New York Bay, 1905. Poster Print by Granger Collection
Forrás: meisterdrucke.fr; posterazzi.com; statueofliberty.org; epa.oszk.hu
Irodalom: American Passage – The History of Ellis Island (statueofliberty.org); Pelles Márton: Dr. Tauffer Emil (1905) és Roediger Ernő (1907) jelentései a Fiume – New York közötti kivándorlásról, Megjelent: AETAS 34. évf. 2019. 2. szám.
Views: 4